Megtört lendület

A hűvös huzat végigsimított János izzadt arcán, miközben a felfelé ívelő vájatban araszoltak. Alinda térde hirtelen megbicsaklott. A lány a durva betonszegélynek esett, sűrű, szapora zihálása betöltötte a szűk teret. A pedálok felett eltöltött műszak teljesen kiégette az izmait; a teste már alig maradt több egy kiszipolyozott, kiürült akkumulátornál.
– Ne állj meg! – szólt rá a Nagymama, megmarkolva a lány remegő vállát. – Ha most feladod, a gépek nyertek.
– Hagyj békén! – csattant fel Alinda hirtelen haraggal, s türelmetlenül ellökte az idős asszony kezét. – Te csak a régi meséidet hajtod! Fogalmad sincs, milyen minden áldott nap Wattokká préselni a saját véremet a generátoron! Miért kellene még most is hajszolnom magam? A testemből mindent kiszívott a kolónia!
János hátrafordult, szeme riadtan villant a félhomályban. A két nő feszült szóváltása veszélybe sodorta őket: a szűk szellőzőjárat fémfala visszhangozta az indulatos szavakat.
– Halkan! – sziszegte János, és határozottan beállt közéjük. – A felettünk lévő járatokban még meghallhatják.
Nagymama tekintetében éles düh gyúlt, de hangja fojtott maradt.
– A húsod kimerülhet, Alinda, de az akarásodat nem adhatod oda nekik. Nem a pedáloknak élsz!
Alinda megtörölte izzadt homlokát, lábában a túlterhelt izmok még mindig rángatóztak. Dacosan hallgatott, de a fizikai kimerültség csillapíthatatlan görcsként szorította a mellkasát.