Hűvös áramlat a sötétben

János fújtatva támaszkodott a nyirkos falnak, miközben ujjaival a falból kiálló régi csövek futását követte. A kékes szikrák sercegése lassan elcsendesedett a mögöttük lezárult rács túloldalán, s a szűk alagútban most csak a saját zihálásuk maradt az egyetlen élő hang.
– Tovább kell mennünk – mondta János halkan, de határozottan, Alindára pillantva. – A régi szellőzőjáratok nem szerepelnek az Őrszemek térképén. Itt még maradt valami abból a korból, amikor a gépek nem az emberi izmok erejével működtek.
Nagymama lassan felállt a hideg kövezetről, és óvatosan megérintette a lány karját. A tekintetében már nem a rettegés, hanem a régi világ elfeledett büszkesége derengett.
– Az ember nem csupán egy erőforrás a pedálok mögött, Alinda – suttogta az idős asszony. – Nem arra születtünk, hogy kilowattokban mérjék a létezésünket. Ha megőrizzük az egymás iránti felelősséget és a döntés képességét, emberként élünk tovább a sötétben is.
Alinda megszorította Nagymama kezét, majd János felé fordult. A fiú mozdulataiban, a fizikai kimerültség ellenére is maradt egyfajta természetes melegség, amit a kolónia szigorú napirendje soha nem tudott kiirtani belőle. A lány ekkor értette meg igazán: emberségüket nem a gépek rendszere, hanem saját választásaik tartják életben.
János óvatosan elindult a felfelé lejtő folyosón, ahol a megszokott gépzsír-szag helyett hirtelen valami egészen szokatlan – hűvös, tiszta levegőáramlat – csapta meg az arcukat.