A küszöbön túl — új hang

János megragadta a rozsdás rácsot. Az ujjaiból kifutott a vér a feszítéstől, ahogy a beragadt fémkart próbálta elfordítani. Alinda hallotta a mélyből felszökő, magas frekvenciájú fütyülést – a hálózat újraáramolásának biztos jele volt ez. Ha a rendszer teljesen feltöltődik, az aknákban futó feszültség lecsapódik, és a fémrácsok halálos csapdává válnak.
– Segíts! – suttogta János. Hangja remegett a fáradtságtól, de karjának izmai vasmarékként feszültek a reteszen.
Alinda nem habozott. Nagymama reszkető vállát támogatva lépett közelebb. Amikor a rács végre csikordulva megengedte magát, János először az idős asszonyt emelte át a szűk nyíláson. Nagymama zihálva zuhant át a túloldali, poros padozatra. Alinda következett; ahogy János átsegítette őt, a lány megérezte a fiú testéből áradó forróságot és a mindent felemésztő fizikai erőt. Egy pillanatra találkozott a tekintetük a sötétben, és a félelem mögött felsejtett valami sokkal mélyebb, elfeledett kötelék.
Az utolsó pillanatban, amikor János is átvetette magát a résen, a rács mögött kékes szikrákkal csapott le az áram. A hálózat felbúgott, elvágva a visszautat. Előttük most egy teljesen ismeretlen, hideg folyosó nyúlt el, amely a kolónia legmélyebb titkai felé vezetett. Nagymama a sötétbe bámulva csak annyit kérdezett:
– És most... mi lesz velünk?