A felső csatornák iránya

Az akna szűk, dohos járata sötéten kanyargott tovább a gépterem felett. János halkan, de céltudatosan haladt az élen, kézzel tapogatva ki a vakolatlan téglafal egyenetlenségeit. Alinda közvetlenül mögötte haladt, fél kézzel mindig Nagymama megfeszülő ingujját fogva, nehogy az idős asszony elvétse a lépést a csúszós fémperemeken. A mélyből érkező lendkerék-zúgás itt már tompábbá vált, átadva helyét az épület falain kívülről beszivárgó, hűvös léghuzatnak.
– Innen nem messze van egy régi karbantartó fülke – suttogta János, amikor egy elágazáshoz értek. A falon megfakult, vörösre száradt jelzések látszottak, a 2050 előtti korból származó ábrák. – A régi szektor rajzai szerint a felső levegőcsatornák ide torkollanak.
Nagymama megállt, hátát a nyirkos falnak támasztva próbálta visszanyerni a légzését. Megsimogatta a kopott téglát, ahol egy halvány, köralakú szimbólum – a napot ábrázoló hajdani jel – még felismerhető volt.
– A szüleim azt mondták, a fenti fény nem gombnyomásra gyulladt – suttogta az idős asszony, s szemei csillogtak a résnyi félhomályban. – Nem kellett pedálozni érte, nem mérték wattokban a létezést. Az emberek a napfény örökösei voltak, nem pedig a gépek fűtőanyagai. Az Őrszemek elvették a jogunkat a fényhez, és rabként tartanak a sötétben.
Alinda megborzongott a szavak hallatán. A kolónia szigorú napirendje és a fejadagok nyomása eddig természetesnek tűnt számára, de most, ahogy a bőrére tapadt a kinti világ friss fuvallata, megértette a hűtlenségük okát. János rátette a kezét a fémrekesz karjára, s elszántan Alindára nézett. Nem csupán elmenekültek a műszak elől: az eltörölt jussukért indultak harcba.