A lendkerék rezgése

A fémrács mögött mély hörgéssel újra felzúgott a vezeték. A feszültség visszatérésével odalent, a C-szektor dinamótermében ismét felpörögtek a nehéz lendkerekek. János megragadta a rozsdás vasperemet, s izmai kőkeményre feszültek, ahogy teljes testsúlyával a beragadt rácsnak dőlt. Alinda világosan látta a férfi nyakán lüktető vastag ereket: a kolónia megszabott fejadagjai nem hagytak tartalékot az ilyen mértékű erőkifejtésre. A rendszer csak annyi energiát engedélyezett a testnek, amennyi a napi pedálozáshoz kellett, semmivel sem többet.
– Gyorsan, fel kell jutnunk, mielőtt a záróreteszek leoldanak! – zihálta János, miközben a térde megremegtek a túlterheléstől. Minden egyes watt, ami odalent a lámpákban felizzott, az alagsorban görnyedők húsából és véréből táplálkozott.
Nagymama óvatosan a szűk nyílás peremére lépett. Az idős test minden ízülete tiltakozott a hirtelen, szokatlan mozdulat ellen, de a résből kiáramló huzat mégis erőt adott neki. Alinda alulról támasztotta a csípőjét, érezve a sovány, kiszáradt csontokat. Rádöbbent, hogy a hálózat évtizedek óta élő fűtőanyagként használja őket, kipréselve belőlük az utolsó csepp állóképességet is.
Mikor a vészvilágítás borostyánsárga fénye váratlanul élesre váltott mögöttük a járatban, János még utoljára visszahúzta a rácsot. A szellőzőakna szűk kürtőjében összezárva, a falak ütemes rezdüléséből tudták: a gépek lent újabb műszakot és újabb emberi energiát követelnek.