A szabad szél suttogása

Alinda megérintette a nedves fémfalat, ahogy követte János csendes lépteit a szűk járatban. A lány mellkasát fojtogató izgalom helyett most furcsa, eddig ismeretlen melegség járta át: amit az imént látott – a tiltott réztárgy átadása –, nem csupán egyszerű engedetlenség volt, hanem az élet bizonyítéka. Annak a jele, hogy létezik valami a kolónia szigorú szabályain és az energiakvótákon túl is.
– A szellőzőakna elágazásához kell érnünk, mielőtt a vészvilágítás visszatér – suttogta János, miközben óvatosan kikémlelt a következő kanyarnál. – Ott a falak mögött húzódik a régi rendszer.
Nagymama nem szólt, de határozottan szorította marokba zárt kincsét, s léptei meglepő erőt tükröztek. Alinda mellé lépett, s gyengéden megfogta az idős asszony szabadon maradt kezét. Az ujjai melegek és érdesek voltak, s a kislányban ekkor tisztult le a válasz a saját kételyeire: az ember nem a pedálok ütemes pörgésétől vagy a gépies engedelmességtől válik emberré, hanem attól a döntéstől, hogy kiáll a másikért a sötétben.
A folyosó végén, egy magasan fekvő, elrozsdásodott rács mögül halk, hűvös légáramlat csapott meg őket. Nem a ventilátorok áporodott szaga volt, hanem a kinti világ távoli, tiszta lélegzete. Alinda felnézett a sötét kürtőre, s halkan beszívta a friss levegőt.