A csiszolt réz melege

Amikor az őr nehéz csizmáinak kopogása teljesen egybeolvadt a távoli elosztók ütemes zúgásával, János lassan előrelépett a fülke szűk bejáratához. A tenyerével intett a sötétben lapuló nőknek, hogy az út egy időre szabaddá vált. A gőzcsövekből szivárgó meleg pára lassú ködként ült meg a szűk járat alján, elfedve a körvonalaikat a vakon maradt érzékelők elől.
Nagymama óvatosan, megfeszített izmokkal lépett ki a szűk résből. Bár a szemei még nem szoktak hozzá teljesen a koromsötéthez, nem habozott: elfogadta János kinyújtott karját, ahogy a nedves, csúszós vasrácson egyensúlyozott. Az idős asszony tekintetében a megszokott gyanakvást és szigort fokozatosan felváltotta valami rég elfeledett méltóság és megbékélés.
János a munkásruhája mély zsebébe nyúlt, s ujjai között megforgatott egy apró, simára csiszolt rézdarabot. Egy régi, kolónia előtti elosztó finom alkatrésze volt az, amelyet hónapok óta őrzött – egyetlen emlékként arról az időről, amikor a tárgyaknak még emberi céljuk volt. Odalépett Nagymamához, s a tenyerébe csúsztatta a hűvös fémet.
– Ez a tiéd – mondta halkan János, s tekintete a háttérben álló Alindára is rávetült. – Nem energia, nem fejadag. Csak valami, ami nem a kolóniáé.
Nagymama ujjai lassan rázáródtak a rézre. Nem szólt semmit, de a mozdulata elárulta a válaszát: a bizalom elszakíthatatlanul összefonta sorsukat a járatok csendjében.