A sötétség oltalma

A vörös fényszóró hirtelen éles sercegéssel kiégett, s a járatot elnyelte a tökéletes, sűrű sötétség. A hálózat végső összeomlása a legvégső pillanatban érkezett: az őrszem káromkodva kapott a sisakjához, ahogy az automata fegyver lézeres célkeresztje kihunyt. János egyetlen határozott mozdulattal rántotta vissza Nagymamát a gőzcsövek mögötti szűk fülkébe, s saját testével takarta el az idős asszonyt a vakon pásztázó kézilámpa fénysugarától.
A koromsötétben Nagymama most az egyszer nem tolta el magától a férfit. Görcsösen megszorította János elnyűtt munkásruháinak ingujját, s egyetlen remegő lélegzetvétel erejéig átadta magát az óvó jelenlétnek. János, akit a kolónia lajstroma csak G534-ként tartott nyilván, gyengéden borította tenyerét az asszony hideg ujjaira. Nem volt ebben semmi a kolónia rideg, utilitárius logikájából; tiszta, elfojtott gyengédség volt az, amit az évtizedes magány és a közös elnyomás kovácsolt össze.
– Vigyázok rátok, amíg élek – suttogta János olyan halkan, hogy a hangja alig különbözött a csövek sziszegésétől. Nagymama lassan visszahúzta a kezét, amint az őr nehéz léptei eltávolodtak a szomszédos járat felé, de a mozdulata már nem volt elutasító. A kolónia szigorú szabályai szerint minden ilyen közeledés tiltott gyengeségnek számított, mégis, a sötétben most összekapcsolódott a sorsuk.
Alinda a fülke sarkában lapulva figyelte őket. A lány szívét elöntötte a melegség: a csövek fémje hideg volt, az életüket csupán pillanatok választották el a büntetéstől, de a járatok mélyén mégis lélegzett valami, amit a rendészek soha nem tudnak kiirtani.