A feszültség szikrái

Nagymama elméjét csak egyetlen röpke pillanatra lágyította meg az ajándék, mert a járat vastag csöveiben hirtelen veszélyes lüktetéssel zúgni kezdett a feszültség. A mennyezeti vészfények vibrálva hunyorogtak, majd az egész szektor hálózata túlterhelődött: égett szigetelés szaga terjedt el a szűk alagútban.
– A dinamók túl vannak hajtva, megint lecsapja a főkapcsolót valami ostoba – sziszegte Nagymama, és nyers mozdulattal ragadta meg Alinda vállát, hogy visszahúzza a résbe. – Ne merészelj kint maradni! Ha a sötétben ér utol minket az őrszolgálat, nem kérdeznek, csak lőnek!
Alinda elrántotta a karját. A tizennégy éves lányban áttört a felgyülemlett düh és a tehetetlenség.
– Mindig csak a lapítás! – kiáltotta halkan, de indulatosan. – Remegsz a szabályokért, miközben a kolónia lassan kicsavar belőlünk minden csepp életet! Miért nem merünk egyszer végre kiállni magunkért, mint az az új légiós?
– Hallgass, te meggondolatlan kölyök! – csattant fel Nagymama, miközben János feszülten leste a járat torkolatát. – Te nem tudod, milyen az, amikor a falhoz állítják az embert! A túlélés nem gőg kérdése, hanem fegyelemé!
A vita hangját azonban elfojtotta egy nehéz, fémes léptektől visszhangzó dörrenés. Az alagút szélén felbukkant egy dühödt őrszem, akinek a sisakrostélyán vörösen izzott a készenléti jelző. A túlterhelt hálózat miatti riadó kiugrasztotta a járőröket, és a megvilágított puska csöve egyenesen feléjük szegeződött.