Elfojtott melegség

Míg a légiós és a megbízott közötti szócsata visszhangzott a fémfalakon, János kihasználta a figyelmetlenség szent pillanatát. Egy gyors mozdulattal behúzta Alindát a szellőzőakna árnyékába, távol a villogó vészfényektől.
A szűk folyosó fordulójánál maga a Nagymama várt rájuk. Unokája láttán azonnal komor tekintetet öltött, és szigorúan összefonta a karját.
– Mit keringtek itt, mint az elveszett lelkek? – förmedt rájuk halkan. – A szabályzat szerint a pihenőidő két perce elkezdődött!
János nem jött zavarba. Lassan kitárta a tenyerét, amin egy gondosan elrejtett, még meleg csődarabba tekert szintetikus teafilter lapult – igazi kincs a kolónia szürkeségében.
– Ezt neked hoztam, anyó – mondta János csendes mosollyal, áttörve a száraz G534-es azonosító hidegségét.
Nagymama felhorkant, szigorúan eltolta a kezét:
– Törvénybe ütköző adakozás! A kolónia nem tűri a magánakciókat, János! – A hangja éles volt, de ahogy a férfi szemébe nézett, a szigora azonnal megrepedt. Szótlanul elvette a kis csomagot, és mélyen a köténye zsebébe süllyesztette. Alinda jól látta a nagymama csuklójának halk remegését; tudta, hogy a szigorú álarc mögött az öregasszony szíve már régen az idős férfiért dobogott.