A méltóság ára

A légiós egyetlen széles lépéssel közelebb nyomult Jánoshoz és Alindához, fittyet hányva a megbízott fenyegető tartására. Megtermett alakja árnyékot vetett a fiatalokra, de a szemeiben nem kegyetlenség, hanem éles, vádló józanság csillogott.
– Nézd meg őket! – mutatott a légiós Jánosékra, visszafordulva a fémgömbök mögött pöffeszkedő tisztviselő felé. – Rettegnek. Azt sem tudják már, mit jelent embernek lenni a puszta kalóriák és kimért pedálfordulatok falain kívül. Számot adtok nekik, nyers tápot, és azt hiszitek, sikeresen kitöröltétek belőlük a lelket.
Alinda torka kiszáradt, ujjai görcsösen fonódtak János kabátjába. Nagymama szigorú, mégis féltő szavai derengettek fel benne: az ember nem attól ember, hogy tüdeje van meg vér kering benne, hanem attól, ha nem hagyja tárggyá silányítani magát. Jánossal egymás tekintetébe kapaszkodtak; a riadtság mélyén megmozdult valami elpusztíthatatlan.
– Fogd be a szád, fegyelmezetlen korcs! – csattant fel a megbízott, de a keze megremegve torpant meg a vészjelző gombja felett.
– Nem fogom be – felelte csendesen, mégis fenyegető súllyal a légiós. – Ha a méltóságot eladjátok egy extra adag áramért, nem a gép pusztít el titeket, hanem saját magatok. János, megmarkolva a lány kezét, megérezte Alinda pulzusát. Nem voltak többé pusztán wattok a rendszerben: egymásért dobbanó szívek voltak.