A csapóajtó zára

Alinda felhúzta kimerült testét a rozsdás hágcsó első fokaira, a Nagymama pedig reszkető kézzel követte őt. Odalentről, a lezárt fülke fémlemezén át már hallani lehetett a nagyfeszültségű áramkörök baljós, ütemes zúgását. Az Őrszem-rendszer megkezdte a tisztogatást: a veszteségesnek ítélt L-szektor vezetékeit elárasztotta a gyilkos kóboráram, hogy kiégesse a hálózat felesleges terhelését.
János a hágcsó tövénél állt. Az oldalán lévő kötés alól szivárgó vér sötét foltot hagyott a vakolatlan betonfalon, lába alig bírta el a saját súlyát. A testéből kiszállt a tartalék energia, a karja megbicsaklott a hideg vascsövön.
– Menjetek tovább! – nyögte ki rekedten, ahogy a felfelé áramló, száraz levegőbe kapaszkodott. – Nincs idő. Ha a relék átütnek, ez a fülke pillanatok alatt forró katlanná válik.
– Veled mi lesz? – nézett vissza Alinda a sötétbe. A lány megmarkolta a felette lévő vasfokot, de nem haladt feljebb. Tekintetében a gyerekes rettegés keveredett valami mély, fájdalmas felismeréssel.
János tudta, hogy a sérült testével már nem képes felküzdeni magát a szellőzőakna felső elágazásáig. Ha megpróbálja, lassítja őket, és a lentről felszálló hőhullám mindhármukat utoléri. A döntés nem tűrt halasztást: vagy utánuk vonszolja magát a pusztulásba, vagy lent marad, és saját kezével reteszeli el az akna alján lévő nehéz fémfedelet, megóvva őket a pusztító ívkisülésektől.
– Én zárom a reteszt – mondta sápadtan, de szilárdan. Megragadta a csapóajtó karját, választva a biztos végzet és az emberi kiút között.