A szétpattanó mesék ára

A gong éles zengése még alig ült el a csarnok felett, de a Nagymama már újra belekezdett a maga csöndes, monoton kántálásába. A zölden hullámzó mezőkről beszélt meg a végtelen, nyitott égboltról, mintha az a régi, halott világ bármit is számítana most, amikor a fémráma izzó rücskei mélyen Alinda tenyerébe vágódtak.
Alinda fogai csikordultak. A türelme végleg elpárolgott az izzadságszagú, édeskés párában. Mégis mit érnek ezek a ködös mesék, amikor a szomszéd fülkében az az ismeretlen férfi már a torkán akadó vérrel küzd? Az öregasszony nosztalgiája nem mérsékli a tejsavkoncentrációt, és nem lassítja le az L656-os egység pásztázó, hideg lencséit sem.
– Hallgass már el! – sziszegte Alinda hirtelen, meggondolatlan indulattal, s szavai szinte elmetszették a pedálok egyenletes kattogását. Nem bírta tovább hallgatni a felesleges szószátyárkodást; minden egyes elpazarolt kilégzés csak energiát rabolt el tőlük, amit a lendkerék forgatására kellett volna fordítaniuk.
A Nagymama megdermedt, ráncos arca eltorzult a váratlan csapástól, de elhomályosodó szemében dacos tüzek gyúltak. Szerinte a múlt emlékei nélkül csak nyers feszültségforrások, csontból és húsból gyúrt akkumulátorok a gépek gyomrában. Alindát azonban nem érdekelte a szellemi méltóság önbecsapása. Ő élni akart, most rögtön, nem pedig egy évszázados kísértet meséibe kapaszkodva meghalni.
A két nő közötti feszültség elszabadult hullámai azonnal felkeltették a felettük lebegő Őrszem figyelmét. Az L656-os lencséje vöröses árnyalatra váltott, ahogy a két közeli alany emelkedő pulzusát és az akusztikai anomáliát elemzte. Ha nem fojtják el a dühüket egyetlen másodpercen belül, a szektor büntetőárama gyorsabban tör rájuk, mint a vágyott pihenőidő.