2222 · Szél-Kata
A megdermedt fuvallat ígérete
Alinda tüdeje görcsösen megszorult, ahogy a mennyezetről leereszkedő L656-os egység optikai szenzora vörös fénybe vonta a két szomszédos fülkét. A lány érezte a fémes ízt a szájában, amit az áramütéstől való rettegés idézett elő. Tudta, hogy a csarnok hőtérképén a dühük éppúgy világított, mint az emelkedő tejsavszint, és egyetlen hibás szívverés is elegendő ahhoz, hogy a mennyezeti sínekbe épített kondenzátorok kisüssék a büntetőfeszültséget.
A Nagymama reakciója azonban meglepő volt. Ahelyett, hogy folytatta volna a dacos kántálást, elhallgatott, s a ritmust zökkenőmentesen tartva még erősebben nyomta le a rozsdás pedálokat. Az öregasszony szemeiben nem a félelem, hanem a túlélés csendes, elszánt tüze égett tovább. Alinda felé pillantott, s az a néma intés megnyugtatta a levegőt: a nyílt ellenállás most egyet jelentene a megsemmisüléssel.
Alinda lehunyta a szemét, és megpróbálta felvenni a lendkerék tompa lüktetését. Az izmai égető fájdalommal tiltakoztak, de a fejében a vak harag helyét lassan valami sokkal veszélyesebb vette át: a sóvárgás. Bár az imént ráüvöltött a nagymamájára, az öregasszony szavai – a végtelen égről és az arcot simogató, szabad szélről – mélyebbre kúsztak a lelkemélyére, mint amennyire be merte vallani magának.
A vörös fénysugár lassan megállapodott Alinda mellkasán, felmérve a lány szívritmusát és a szén-dioxid-kibocsátását. Alinda minden akaraterejét összeszedve a képzeletébe kapaszkodott. A pedálokat pörgetve nem a dinamót látta maga előtt, hanem egy ismeretlen, nyitott síkságot, ahol a levegőnek nem volt gépzsír- és izzadságszaga, és ahol az égbolt nem ér véget a vasbeton mennyezetnél.
Az L656-os lencséje lassan visszaváltott a közömbös, hűvös kék árnyalatra, s a humanoid robot zümmögve továbblendült a szektor következő sorai felé. A büntetőáram elmaradt. Alinda kinyitotta a szemét, s a verejtéken át a nagymamájára nézett. A köztük lévő feszültség nem tűnt el, de átalakult: a nosztalgia helyét a megmenekülés közös titka és a kitörés elfojthatatlan reménye vette át.
A Nagymama reakciója azonban meglepő volt. Ahelyett, hogy folytatta volna a dacos kántálást, elhallgatott, s a ritmust zökkenőmentesen tartva még erősebben nyomta le a rozsdás pedálokat. Az öregasszony szemeiben nem a félelem, hanem a túlélés csendes, elszánt tüze égett tovább. Alinda felé pillantott, s az a néma intés megnyugtatta a levegőt: a nyílt ellenállás most egyet jelentene a megsemmisüléssel.
Alinda lehunyta a szemét, és megpróbálta felvenni a lendkerék tompa lüktetését. Az izmai égető fájdalommal tiltakoztak, de a fejében a vak harag helyét lassan valami sokkal veszélyesebb vette át: a sóvárgás. Bár az imént ráüvöltött a nagymamájára, az öregasszony szavai – a végtelen égről és az arcot simogató, szabad szélről – mélyebbre kúsztak a lelkemélyére, mint amennyire be merte vallani magának.
A vörös fénysugár lassan megállapodott Alinda mellkasán, felmérve a lány szívritmusát és a szén-dioxid-kibocsátását. Alinda minden akaraterejét összeszedve a képzeletébe kapaszkodott. A pedálokat pörgetve nem a dinamót látta maga előtt, hanem egy ismeretlen, nyitott síkságot, ahol a levegőnek nem volt gépzsír- és izzadságszaga, és ahol az égbolt nem ér véget a vasbeton mennyezetnél.
Az L656-os lencséje lassan visszaváltott a közömbös, hűvös kék árnyalatra, s a humanoid robot zümmögve továbblendült a szektor következő sorai felé. A büntetőáram elmaradt. Alinda kinyitotta a szemét, s a verejtéken át a nagymamájára nézett. A köztük lévő feszültség nem tűnt el, de átalakult: a nosztalgia helyét a megmenekülés közös titka és a kitörés elfojthatatlan reménye vette át.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- l656
- nagymama
Helyszín
- dinamoterem
- Kolónia-7
Előző jelenet szereplői
- alinda
- l656
- nagymama
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.