A tejsav csendes törvénye

A lendkerék nem ismeri a nosztalgikusan simogató szellőt, csak a percenkénti nyolcvannégy fordulatszámot. Alinda vádliszerkezete már alig közvetítette az erőt a rozsdás pedálok felé, de a számláló kijelzőjén a zöld számok stabilan tartották a minimálisan elvárt watt-értéket. A büntetőfeszültség sárgaréz szagú veszélye elvonult, de a tejsav nem kért engedélyt az őrszemektől: csendben égette az izmokat.
A mennyezeti hangszórókból felrecsegő éles sziréna jelezte az első szakasz végét. A kolónia szigorú napirendje nem hagyott teret a hosszas ábrándozásnak: a munkát hajszálpontosan követte a pihenőidő, amelynek legfőbb fénypontja a fémcsövekből adagolt élelmiszer-massza volt. A száraz tény az volt, hogy a szabadságról szóló mesékkel nem lehetett letekerni a következő műszakot, a szintetikus szénhidrát viszont működésben tartotta a szervezetet.
A nagymama zihálva szállt le a keskeny ülésről. Ráncos kezei közönyös pontossággal igazították meg a műanyag tálkát a kilepőnyílás alatt, ahonnan cuppanva hullott alá a rózsaszínes, töményen édes zselé. Az öregasszony pontosan tudta, mennyi energia kell ahhoz, hogy a gép ne észlelje a hatásfok romlását, és a tekintetéből teljesen hiányzott a szentimentalizmus, amikor az unokájára pillantott.
– Egyél, Alinda – mondta halkan, száraz tónusban a nagymama, miközben a műanyag kanalat a szájához emelte. – A szél szép dolog, de a lendkereket nem a levegő hajtja. Ha elégsz a második szakasz előtt, az L656-os nem meséket fog kérni tőled, hanem a hiányzó feszültséget.
Alinda lenyelte a műanyagízű édességet, ami lassan feltöltötte kiürült raktárait. A lány szemei még a vasbeton mennyezetet követték, de a pedálok monoton ritmusa már mélyen beépült a mozdulataiba. A túlélt veszély megkeményítette a levegőt a csarnokban: itt, a Kolónia-7 sötétjében a kitörés reménye nem a szavakban, hanem a pontosan leadott kilowattokban rejlett.