A szervizakna mélyén

A vörös fény lüktetése vészjóslóan feküdt rá a nyirkos falakra. L656 nem habozott tovább: megragadta a sárgaréz jelvény melletti rozsdás emelőkart, és teljes testsúlyával rászakadt. A fém éles sikolollyal engedett, a fal tövében pedig egy keskeny, lefelé vezető szervizakna retesze pattant ki. „A mellékág még nincsen lezárva” – sziszegte a férfi, miközben elsőként préselte be magát a sötét nyílásba.
Alinda nem várta meg a második szirénát. János elnyűtt kabátjába kapaszkodva segítette át a fiút a szűk küszöbön. ahogy átkarolta a derekát, János megégett, remegő tenyere véletlenül a lány nyakához ért. A bőr forrósága és a puszta, védtelen érintés elektromos áramként futott végig mindkettőjükön. A fiú szemeiben a fájdalom mögött nem a gépies engedelmesség, hanem egy korábban ismeretlen, megnevezhetetlen melegség szikrázott fel. Úgy nézett Alindára, mint aki abban a pillanatban döbben rá, hogy nem csupán egy cserélhető alkatrész a kolónia óraművében, hanem élő, érző ember.
Nagymama utolsóként lépett a résbe. Mielőtt a nehéz fémretesz rázárult volna a mögöttük feltűnő árnyakra, még egyszer visszanézett a falra. „Az ember nem a vezetékből nyeri az erejét” – suttogta halkan, miközben a zár kattanása elvágta a főfolyosó lázas vörösségét. „Hanem abból, akit megtart a sötétben.”
Odabent, a koromsötét akna mélyén csak egymás szaggatott zihálását hallották. Alinda óvatosan megszorította János ép csuklóját, a fiú pedig válaszul gyengéden hozzápréselte a homlokát a lány vállához. A kolónia szigorú napirendje és az Őrszemek léptei kívül rekedtek; ebben a szűk járatban az egymás iránti ragaszkodás jelentette az egyetlen valódi menedéket.