A rézbe vésett juss

A szűk folyosó fala hűvös volt, csepegő vízcseppek koppantak a fémrácsokon. János léptei elnehezültek, Alinda válla szinte ropogott a fiú súlya alatt, de nem engedte el. L656 elöl haladt, egy kopott kézilámpával pásztázta a vezetékek kuszaságát.
„Itt álljunk meg egy percre” – lihegte János, és a nedves betonfalszögletnek dőlt. „Nem bírja a kezem.”
„Nincs időnk” – sziszegte L656, de maga is megtorpant. A falon, a rozsdás védőburkolat alatt egy régi, sárgarézből öntött jelvény csillant meg: egy stilizált napkorong, amit összefonódó spirálok öleltek körül.
Nagymama megsimogatta a hideg fémet. Ujjai reszkettek. „A régi szektorjel. Amikor a kolóniát lezárták, így nevezték az építőket: a napfény örökösei. Azokat, akiknek törvényes joga volt a közvetlen energiához, mielőtt az Őrszemek átvették volna a csomópontokat.”
„Örökösök?” – Alinda szaggatottan vette a levegőt, miközben szorosabbra fogta János derekát. „Mi csak fényt akartunk.”
„A fény a gépeknek hatalom, nekünk élet” – felelte az öregasszony. „Aki a tápvezetékhez nyúl, az az ő szemükben jussot követel. János megégett tenyere és a te hajthatatlanságod az ő játékszabályaik szerint örökössé tett titeket.”
A távolban megszólalt az első mély sziréna. A nyirkos csöveken vöröses villanás kúszott végig, jelezve, hogy az Őrszemek elérték az elosztót, és lezárták a fő ágakat.