A szeretet szikrája

Alinda érezte Janos ujjainak halvány rezdülését, és egy átható, védelmező „janos-szerelme” lángolt fel benne. Mellkasához hajtotta fejét, a halk, szaggatott lélegzetet figyelve. Janos, G534, a csendes, bölcs „idős úr”, akit nagymamája is titokban kedvelt, dacolva a kolónia törvényeivel. Alinda tudta, hogy nagyi szívében is élt egy megfoghatatlan „kapcsolat” ehhez az emberhez, aki a „szabad-emlék” utolsó őrzője volt.
Az ól bejáratánál az „új lakó” árnyéka mozdulatlanul állt. Tekintete egy pillanatra megtört, valami megnevezhetetlen érzés villant fel benne, mielőtt ismét elrejtette volna. Nem lépett be, nem szólt, de puszta jelenléte súlyos nyomásként telepedett rájuk. A „ház feszült” csendjében az „Őrszem-ítélet” gondolata maró szúrásként hasított Alinda elméjébe, de Janosért mindent megtenne.
Alinda kimerülten, de rendíthetetlenül merített erőt a nagymama meséiből. A „Napfény örökösei” képe, akik szabadon lélegeztek a nyitott ég alatt, nem „test-energia” forrásként éltek, ez volt a válasz: „hogy lesz az ember” újra. Janos utolsó esélye, egy morzsa abból a szabadságból, amit a „kolónia-2050-ota” elvett. A „halal” árnyéka még lebegett, de Janos szívében, Alinda érintése alatt, a „lázadás-szikra” pislákolt.
Minden energiája arra kellett, hogy ezt a törékeny életet megőrizze. Nem engedhette, hogy Janos elengedje, nem engedhette, hogy a „szabad-emlék” vele együtt vesszen. Még egy halvány sóhaj szakadt fel a férfi ajkairól, talán csak a lány képzeletében, de Alinda megragadta, mint egy életmentő szalmaszálat. Folytatta az érintést, a reményt, a harcot.