A szentimentális vadság

Nagymama reszkető sóhajjal lépett közelebb, s János megperzselt karját nézve halkan megszólalt:
– A régi világban ezt neveztük emberségnek... a szeretet ereje az, ami átsegít minket ezen a sötétségen.
Alinda felcsattant. Dühösen rántotta el a kezét a seb körül, szemeiben elfojtott indulat szikrázott a gépház homályában.
– Hagyd már a szentimentális meséidet, mama! – sziszegte élesen, miközben a kiömlő gőz sziszegése elfojtotta a szavait. – Nem a szeretet mentett meg minket, hanem egy esztelen, életveszélyes kockázat! A régi meséiddel nem tudsz kalóriát adni, és nem tudod megállítani a vasakat sem, ha visszajönnek!
A szomszédos csővezeték árnyékából Gábor bácsi lépett elő, arca hamuszürke volt a rettegéstől, kezei szinte csapkodtak a levegőben.
– Halkabban, az ég szerelmére, halkabban! – nyöszörögte szaggatottan, riadtan pislogva a mennyezeti érzékelők felé. – Ha meghallják ezt a feszültséget, mindannyiunkat átirányítanak az L-szektorba!
János a fogát összeszorítva feltápászkodott a korlát mellett. Égett bőrén már hólyagok feszültek, de egyetlen fájdalmas hangot sem kiáltott ki.
– Gábor bácsinak igaza van – mondta rekedten János. – Mozognunk kell. A kolónia napirendje nem áll meg miattam.
Alinda válaszra sem méltatta a nagymamát, hidegen elfordult a matróna felé nyújtott, vigasztaló kezétől. Megragadta János ép alkarját, és határozott mozdulattal a Fülke-14 felé vezető folyosó irányába húzta a férfit.