A forró szelepek árnyékában

Az Őrszem-3 hidraulikus karja megemelkedett, szürke acélujjai a fegyelmi regiszter gombjai felé lendültek. A vörös érzékelő Alinda arcára szegeződött, készen arra, hogy a kihágást rögzítse a kolónia központi adatbázisában.
János g-534 nem várt. Lépett egyet előre, s csupasz kézzel nyúlt a generátor izzó szelepe felé. A fémrács perzselte a bőrét, ahogy teljes erejéből lerántotta a túlnyomás-leeresztő kart. Sűrű, forró gőz csapott ki a csővezetékből, egyenesen a karjára, de a műszer mutatója azonnal visszalendült a biztonsági zónába. A feszültségtüske megszűnt, a vörös riasztófény elaludt.
– Hálózati értékek normálisak. Kihágási protokoll törölve – sziszegte az Őrszem-3 fémhangja, majd nehéz léptekkel folytatta útját a gépsorok között.
János a földre rogyott a korlát mellett. Bőrén súlyos égési hólyagok készültek kiülni, de arcán egyetlen fintor sem látszott. A nagymama reszkető kézzel nyúlt a kötényéhez, ám Alinda megelőzte. A lány odatérdepelt a férfi mellé, s óvatosan a sérült alkarra fektette a tiszta rongydarabot.
A fojtogató fémporban és a zúgó dinamók között Alinda tekintetéből elpárolgott a düh. Ráébredt, hogy az emberi mivoltuk nem a régi világ szép meséiben rejlik, hanem abban a pillanatban, amikor valaki önként vállalja a fájdalmat a másik védelmében.
– Miért tetted? – kérdezte Alinda alig hallhatóan.
János lassan felnézett rá, szemeiben a fáradtság mögött mély, csöndes eltökéltség égett:
– Mert a gépek nem döntenek így. És mi még nem gépek vagyunk.