A szembesítés ára

A nyirkos járat végén az ellenőrző pont vöröses fénye derengett a rozsdás vadrács mögött. János megállásra intette a társait, Kálmán pedig a fal mellé húzódott, várva az Őrszemek szokásos műszakváltását. Alinda türelme azonban végleg elfogyott. A felismerés, hogy a nagymamája évekig üres mesékkel hitegette ahelyett, hogy megmondta volna a szülei pusztulásának nyers igazságát, forró haragként lángolt fel benne.
– Nem fogok itt lapulni – sziszegte Alinda, és mielőtt János megragadhatta volna a karját, meggondolatlanul kilépett a szűk átjáró árnyékából.
A rács túloldalán álló őrszem riadtan kapta fel a fejét a váratlan zajra. Kovács, aki a szektort felügyelte, reszkető kézzel nyúlt a riasztó gombja felé, de Alinda nem torpant meg, ügyet sem vetve a fegyveresekre. Egyenesen a lakóhelyiségek felé vezető átjárónak rontott; most nem az Őrszemek ítéletétől félt, hanem a választ követelte attól az embertől, akiben eddig vakon megbízott.
Amikor bevetődött a szűk, száraz gőzzel telt halókamrába, a Nagymama a sarokban ült, gépiesen tekerve a pedálos szinten tartót. Alinda tekintetéből kiveszett minden korábbi tisztelet.
– Hazudtál nekem! – csapott rá a fémasztalra Alinda, mire az öregasszony kezében megállt a hajtókar. – Nem kényszermunkára vitték őket! Kifacsarták belőlük az utolsó wattot is, te meg hagytad, hogy elhiggyem a meséidet a szép régi világról!
A Nagymama halvány arca megrándult. A szemében nem meglepetés, hanem mély félelem tükröződött – nem a lány haragjától tartott, hanem attól, amit ez a vakmerő kitörés elkerülhetetlenül rászabadít a családra.