A szellőzőrács titkai

A hálókamrák 14-es fülkéjében a szintetikus matracok olyan buzgósággal ontották magukból a használt szivacs szagát, mintha ez lett volna az egyetlen előírt feladatuk. A nagymama leült a fémágy szélére, és úgy igazgatta a kötényét, mintha legalábbis egy királyi fogadásra próbálna méltóságot gyűjteni.
– A csavar egyébként teljesen rossz menetű volt – jegyezte meg szárazon a nagymama, miközben Alinda a szűk ajtórésen át kukucskált ki a folyosóra. – A G-szériás menetekhez félcolos kell, ő meg nyilván valami ócska B-szektoros hulladékkal próbált szédíteni.
Alinda elfojtott egy mosolyt. Pontosan tudta, hogy a nagymama lámpája nem a menet miatt sötét, hanem mert a kolónia áramfejlesztői sokkal jobban kedvelik a rendszerszintű szürkeséget.
– Szerintem kedves volt tőle – mondta Alinda, miközben leült a szemközti fekhelyre. – És mellesleg kockáztatott. A kameraszög ott pont a falra vakfoltot vetít, János ezt pontosan kiszámolta.
A nagymama felsóhajtott, bütykös ujjai közt egy apró, régen elrejtett textildarabot morzsolgatva.
– Az emberi kapcsolatok nem geometriai számításokból állnak, drágám, még ha a kolónia tanácsa ezt is szeretné. Régen nem rézalkatrészekkel udvaroltak, hanem virággal meg túlzó ígéretekkel.
Ekkor halk sziszegéssel elhúzódott a fülke szellőzőrácsa. Egy vékony dróton szilárdra száradt szintetikus masszadarab lógott be, amibe gondosan belé volt karcolva egy apró szív és egy 5-ös számú kulcs rajza. János láthatóan nem az a típus volt, aki egyetlen elutasítás után feladja a karbantartást.