Rejtett tekintetek

A műszakváltó csengő fülsértő búgása végre felmentette a megviselt izmokat. A tömeg lassan, nehéz léptekkel áramlott ki a dinamoteremből a C-szektor szűk, párás folyosói felé. Alinda a nagymamája mellett haladt, vigyázva, nehogy az idős asszony megbotoljon a kiálló kábelcsatornákban.
A hálókamrák sarkánál egy magas, szürke munkaruhás alak lépett ki az árnyékból. János, a G534-es egység karbantartója volt az. Kezében óvatosan egy apró, megtisztított rézalkatrészt tartott – a nagymama régi, elkopott olvasólámpájához való csavart, amit napok óta próbált észrevétlenül megszeryezni. János tekintetében olyan melegség derengtem, ami nem tartozott a kolónia szabályozott világába.
– Elhoztam, amiről múltkor beszéltünk – suttogta János, lépve egyet a nagymama felé. A hangjában remény és leplezetlen gyengédség rejtőzött.
A nagymama megtorpant. Szeme azonnal a közeledő Őrszem forgó lencséjét kereste a mennyezeten. Arcára hirtelen szigorúság ült, büszke tartással lépett vissza egyet.
– Nem lett volna szabad kockáztatnod, János – mondta halk, kimért hangon, visszautasítva a nyújtott kezet. – A szabályzat tiltja a szektorok közötti magánakciókat. Mindannyiunknak megvan a maga helye és feladata.
A férfi leeresztette a kezét, arcán csalódottság suhant át, de nem erőszakoskodott. Bólintott, majd némán elvegyült a haladó munkások között. Alinda azonban látta, ahogy a nagymama remegő ujjai görcsösen a kötényébe kapaszkodnak, és ahogy pillantása még hosszan követte a férfi távolodó alakját. A kolónia szigorú törvényei elfojthatták a szavakat, de a falak között mélyen megőrzött vonzódást nem tudták teljesen kioltani.