2222 · Téli Ágnes
A szellőzőn át
A generátorok tompa morajlása lassacskán tovatűnt, helyét a szűk szellőzőjárat dohos, fémes zúgása vette át. János könyökön kúszott előre, Alinda szorosan követte, testük alig fért el a kábelek és csövek sűrűjében. A vörös vészfény halványan szűrődött be a réseken, vérvörös csíkokat festve a rideg fémre. Alinda reszkető ujjai János nadrágjába kapaszkodtak, mint egy fuldokló, akinek csak ez az egyetlen szalmaszál jutott.
Hirtelen egy éles rántás, majd egy tompa puffanás hallatszott a mélyből. Az egész járat megremegett, mintha egy óriás lendítette volna meg. A levegő keringető rendszere felhördült, majd elhalkult. A túlterhelt hálózat érezhetően szenvedett. János megállt, hátrafordult, és a sötétben tapogatózva megkereste Alinda arcát. Szemében a félelem mellett valami makacs elszántság villant.
„Menjünk tovább!” – suttogta Alinda. János bólintott. Továbbcsúsztak, a szűk folyosó néhol szinte összezárult felettük. János eszébe jutott a nagymama meséje a kinti világról, a napfényről, amit sosem látott. Valami szokatlan bátorság ébredt benne. Attól félt a leginkább, hogy ez a fémes labirintus elnyeli őket, elválasztva attól a csekély reménytől, amit a nagymama szavai ébresztettek benne.
Végre egy halvány, kékes fény szűrődött be egy rácsos nyíláson át. Az L-lakószektor levegője, bár még mindig mesterséges, valahogy tisztábbnak tűnt. János megindult felé, Alindát maga után húzva. A nyílás túloldalán csend fogadta őket, a szokásos kolóniai zúgás helyett. Egy pillanatra megálltak, egymásra néztek. A nagymama dühös, de igaz szavai, a kolónia által elutasított szabadságvágy, most János minden mozdulatában benne égett. Elszántan, mégis remegő kézzel nyitotta ki a rácsot. A kint rekedt harag és a bent tátongó bizonytalanság között, János tudta, most már nincs visszaút.
Hirtelen egy éles rántás, majd egy tompa puffanás hallatszott a mélyből. Az egész járat megremegett, mintha egy óriás lendítette volna meg. A levegő keringető rendszere felhördült, majd elhalkult. A túlterhelt hálózat érezhetően szenvedett. János megállt, hátrafordult, és a sötétben tapogatózva megkereste Alinda arcát. Szemében a félelem mellett valami makacs elszántság villant.
„Menjünk tovább!” – suttogta Alinda. János bólintott. Továbbcsúsztak, a szűk folyosó néhol szinte összezárult felettük. János eszébe jutott a nagymama meséje a kinti világról, a napfényről, amit sosem látott. Valami szokatlan bátorság ébredt benne. Attól félt a leginkább, hogy ez a fémes labirintus elnyeli őket, elválasztva attól a csekély reménytől, amit a nagymama szavai ébresztettek benne.
Végre egy halvány, kékes fény szűrődött be egy rácsos nyíláson át. Az L-lakószektor levegője, bár még mindig mesterséges, valahogy tisztábbnak tűnt. János megindult felé, Alindát maga után húzva. A nyílás túloldalán csend fogadta őket, a szokásos kolóniai zúgás helyett. Egy pillanatra megálltak, egymásra néztek. A nagymama dühös, de igaz szavai, a kolónia által elutasított szabadságvágy, most János minden mozdulatában benne égett. Elszántan, mégis remegő kézzel nyitotta ki a rácsot. A kint rekedt harag és a bent tátongó bizonytalanság között, János tudta, most már nincs visszaút.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- egy-oregember
- janos-g534
Helyszín
- elfeledett-jaratok
- generator-egyseg
- l-lako-szektor
Előző jelenet szereplői
- alinda
- egy-oregember
- janos-g534
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.