A szellőzőből hozott szél

A három halk rezgés még el sem ült a rézhálón, amikor János határozott mozdulattal lecsatlakoztatta a rögtönzött modult. Intett a társainak: az Őrszemek csizmáinak csikorgó hangja már közeledett a zárlati kapu túloldaláról.
Az Új Lakó egyetlen hajlékonysággal csusszant be a félreeső szellőzőjárat szűk nyílásába. Alinda követte őt, de ahogy belépett a sötét kúpba, egy hirtelen levegőáramlat simította végig az arcát.
Nem a pedálgépek elhasznált, gépolajos párája volt ez, hanem meglepően tiszta, hűvös és friss huzat. A lánynak hirtelen elakadt a lélegzete. A nagymama régi történetei villantak fel benne: a végtelen, nyitott ablakok, a nyári szél és a szabadság, amelyről még a régi idők tanúi meséltek. A kolónia szigorú napirendje és a megállás nélküli munka szorításában ez az apró légáramlat az életet jelentette.
– Gyerünk tovább – suttogta János, s óvatosan visszahúzta a szellőző rácsát, épp mielőtt az Őrszemek vörös keresőfénye elborította volna a folyosót.
A sötét járatban Alinda megragadta a fémfal szélét. A szíve gyorsabban vert, de már nem a félelemtől, hanem a felismeréstől: a nagymama emlékei valóságosak voltak, s amíg a levegő beáramlik a falak résein, a reményt sem lehet teljesen elfojtani.