A rezgő vezeték

Az oszlop hideg fémje alig csillapította Alinda szaporán lüktető pulzusát. A páncélos Őrszemek lépteinek fémes visszhangja lassan elhúzódott a kapu túloldala felé, de a zárlat vörös jelzőfényei még mindig baljósan derengettek a szűk folyosón. Ekkor egy óvatos kéz érintette meg Alinda vállát a sötétből: János-g534 volt az. A férfi nem szólt egy szót sem, csupán határozottan magához húzta a lányt az árnyék védelmébe, s védelmező mozdulatában az elnyomott kolónia minden eltagadott gyengédsége ott lüktetett.
János a kabátja belső zsebéből egy apró, elhasznált rezgőmodult húzott elő – egy olyan alkatrészt, amelyet a pedálgépek selejtes áramköreiből mentett meg. Szemeiben óvatosság és mély megértés tükröződött; tudta, mit jelent a vágyódás egy elszakított társ után. A modul vékony vezetékét rákötötte a szervizjárat falán végigfutó rácsos rézvezetékre, amely közvetlenül az L-lakó szektor belső kommunikációs körébe futott be.
– Ha megérinti a rácsot a túloldalon, megérzi – suttogta János szinte hangtalanul, miközben átadta a rögtönzött jeladót Alindának. – Három rövid lüktetés. Tudni fogja, hogy életben vagy.
Alinda remegő ujjakkal vette át a meleg fémrészt. Az új lakó, aki a járat mélyén lapulva vigyázta a hátukat, idegesen intett a sötétből, jelezve, hogy az őrjárat visszatérőben van. Alinda azonban nem habozott: a modult a falhoz nyomta, és a zárókapu túloldalára küldte a csendes ritmust. A fémes lüktetés átszelte a választófalat – a szigorú kolóniarendszer falán átütött a tiszta emberi kötődés.