A szelepház őre

A csővezetékek alatti elfeledett járatban a levegő nehéz volt és olajszagú. Erzsébet magabiztosan fordult be az elosztókamra szűk beugrójába, ám a sötétben váratlan fémcsörrenés fogadta őket. Nem őrszem állt előttük, hanem a szektorba nemrég áthelyezett új lakó, aki felhalmozott ládákon trónolt. Vörös ronggyal letakart viharlámpát emelt fel, megvilágítva szikár arcát.
– Álljatok meg – mondta mély hangon. Az új jövevény érkezése óta fittyet hányt a kolónia szabályzatára és a blokkfelelős utasításaira. Azt beszélték róla, egykor a külső idegen légióban szolgált, mielőtt visszatoloncolták ide.
– Át kell jutnunk a dinamóterem elosztójához – lépett előre János, védve a lányt. – Fentről az őrök lefelé tartanak.
– Hallom őket – felelte a légiós, franciakulcsot forgatva a kezében. – De ez a sarok az enyém. A közös képviselőtek délután ki akart lakoltatni a szelepházból, mondván, túl sokat fogyasztok. Látjátok most a képviselőt? Sehol. A sötétben elvész a rend.
Erzsébet lépett közelebb. – Nem harcolni jöttünk. A kislánynak biztonság kell, míg a generátor újra nem indul.
Az új lakó a lámpa fényét Alindára irányította, s tekintetéből elpárolgott a nyers keménység. – A légióban megtanultuk: a sötétben csak az marad talpon, aki tudja, kivel osztja meg a teret. Gyertek be, mielőtt a fenti gőgösök elözönlik a járatot.