A bizalom melege

Behúzódtak a szűk, rozsdás ládákkal teli fülkébe, ahol a vörös viharlámpa fénye szelíden megvilágította a régi gépeket. Odakint a főjáratban őrszemek fémcsizmái koppantak, a léptek szaporák és bizonytalanok voltak – az őrök maguk is tartózkodtak ettől a sötét, elfeledett szektortól, így felületesen keresgélve haladtak tovább.
János óvatosan Erzsébet felé nyúlt, és megérintette a kezét. Az asszony ujjai hidegek voltak a feszültségtől, de ahogy a férfi gyengéden megszorította azokat, Erzsébet rámosolygott. Nem a rettegés mosolya volt ez, hanem azé a töretlen bizalomé, amit a régi idők emlékei őriztek meg benne. Halkan, alig hallhatóan suttogott Alinda fülébe egy mesét a régi nyarakról, amikor a szabad ég alatt még nem a hálózat zúgása szabta meg az emberek szívverését.
Alinda közelebb húzódott Jánoshoz, és belekapaszkodott a férfi kabátjának ujjába. János kezéből elpárolgott a görcsös feszültség; a lány tiszta bizalma és a nagymama csendes jelenléte olyan melegséget árasztott a nyirkos fülkében, amit a kolónia semmilyen energiagenerátora nem tudott volna előállítani.
A volt légiós egyetlen szót sem szólt, csupán félretolt egy nehéz fémlemezt a sarokban, szabaddá téve a dinamóterem alsó csőalagútját. János bólintott a férfi felé, majd előreengedte Erzsébetet és a kislányt. Ahogy összefódtak a kezeik a sötétben, nyilvánvalóvá vált: az emberi kötelékek erősebbek a ház minden szabályzatánál.