A kihűlő fém hangja

A kar fémes fékezéssel ugrott a legalsó állásba. A szervizfolyosón maradt halvány vörös derengés is kihunyt; a kolónia mélyén uralkodó teljes, nehéz sötétség zúdult rájuk. Az áramkimaradás nemcsak a lámpákat, de a mennyezeti szellőzők állandó, gépies zúgását is elnémította. A hirtelen beálló csöndben a struktúra valódi arca mutatkozott meg: a mennyezetről csöpögő kondenzvíz koppanása és a saját szaporázott légzésük.
– Mozogjunk! – suttogta János, és a homályban tapogatózva megkereste Alinda kézfejét. Nem az előírások szerinti azonosítót látta a lányban, hanem a kolónia falain túlmutató jövő egyetlen megmaradt zálogát. Erzsébet már a fal mellett araszolt előre, emlékezetből ismerve a járatokat, ahol a fővezetékek futottak a dinamóterem alsó szintje felé.
A fejük feletti rácsozaton csizmák robaja visszhangzott. Az őrszemek pánikszerűen próbálták felvenni a kapcsolatot a központi vezérlővel, de a rádiók csak éles sávzajt adtak. „C-szektor, jelentkezzetek! Kioldott a főkapcsoló!” – kiáltotta egy feszült hang fentről. A hatalom a sötétben törékennyé vált; az árammentes folyosókon az őrök pontosan ugyanolyan riadtá és kiszolgáltatottá váltak, mint az állandó napirend alá gyűrt munkások.
János óvatosan terelte Alindát és az idős asszonyt a szűk átjáró felé, amely a dinamóterem alatti csővezetékekhez vezetett. Ahogy végigkísérte ujjait a vastag, még meleg szigetelésen, ráébredt: az ember nem a szabályzat és a kalóriafejadagok számításából születik meg, hanem attól a csendes döntéstől, hogy a sötétben is felelősséget vállal a másikért. Alinda visszaszorította a kezét, s ebben a rejtett mozdulatban több közösség volt, mint a kolónia egész évtizedes fegyelmében.