A szél ígérete

Alinda nem hátrált meg a fülkét megülő sötét félelemtől. Ahelyett, hogy szót fogadott volna a némaságra intő figyelmeztetésnek, lassan odalépett a sarokban kuporgó Terézhez és L656-hoz. Leguggolt eléjük a csővezetékek párás árnyékában, s határozott mozdulattal kinyújtotta a kezét. Megérintette Teréz hideg, görcsbe rándult ujjait, majd L656 csuklójára simította a tenyerét. A kolónia szigorú szabályai szerint az ilyen fizikai érintkezés súlyos vétségnek számított, mégis megtette.
– Nem hagyhatjuk, hogy a fém teljesen kihűtse a vérünket – mondta Alinda olyan halkan, hogy a hangja alig különbözött a csövekben keringő gőz sziszegésétől. – Nagymama mesélt a szélről. Azt mondta, a szabad ég alatt a levegő nem gépekből árad, hanem magától mozdul, és megsimogatja az ember arcát. Ha megfeledkezünk egymásról, akkor már most olyanok vagyunk, mint az őrszemek fémalkatrészei.
Teréz riadtan felhorkant, de nem húzta el a kezét. Ujjai lassan rákulcsolódtak Alinda tenyerére, mint aki a fulladás szélén kapaszkodik egy szilárd pontba. L656 tekintetében a dermedt rettegést lassan felváltotta a megértés szikrája; a fiú óvatosan bólintott, és a válláról mintha lekerült volna a láthatatlan teher egy része.
Nagymama az ajtó felé pillantott, de ezúttal nem dorgálta meg a lányt. Ahelyett, hogy fegyelmezett volna, maga is közelebb lépett, és szorosan mögéjük állt, saját testével takarva el a kis csoportot a folyosói kémlelőnyílástól. Abban a szűkös fülkében a büntetések fenyegető árnyékában az egymás iránti bizalom törte meg a kolónia kíméletlen rendjét.