A számlálón túli mérték — új hang

A retesz fémes kattanása után a 14-es fülkében maradtak szótlanul hallgatták az Őrszemek távolodó csizmakoppanásait. A szellőzőből áradó hideg levegő átjárta a szűk teret, ahol Kálmán remegő ujjai még mindig a János által itt hagyott ételtasakra tapadtak. A kolónia elosztási szabályzata szerint az ilyen megosztás súlyos véteknek számított, egyenes útnak a legalsóbb szektorok felé.
– Nem a számlálók tartják meg az embert – suttogta a nagymama, miközben Alinda mellé ült a keskeny fekhelyre. Szeme a sötétben a fémfalra karcolt kopott jeleket kereste, amelyeket még az első generációk hagytak maguk után. – A rendszer csak a leadott nyomatékot mérheti. De amíg valaki képes feláldozni a saját adagját a másikért, addig a gépek nem nyertek.
Alinda a tenyerébe rejtette hideg ujjait. Kintről, a folyosó távoli szegletéből a zsaluk fémes csapódása visszhangzott. Az Őrszemek egymás után ellenőrizték a fekhelyeket. A lány a nagymama régi történeteire gondolt, azokra az időkre, amikor az emberi méltóságot nem kalóriákban és pedálfordulatokban mérték.
– Ha elfelejtünk adni, Alinda, pontosan azzá válunk, amit a kolónia akar belőlünk: cserealkatrészekké – folytatta az idős asszony. – János vállalta a büntetést. Ez különbözteti meg az élőt a fogaskeréktől.
Kálmán lassan bontani kezdte a szintetikus csomagolást, de mielőtt egyetlen falatot is evett volna belőle, az adag egy részét óvatosan Alinda felé nyújtotta. A fülke félhomályában ez a csendes mozdulat átlépte a kolónia vasfegyelmét.