A számítás határa

A sárga jelzések egy félig beomlott szellőzőaknához vezettek, ahol a levegő hirtelen megsűrűsödött a rozsda és a kén szagától. A Nagymama nem tétovázott; száraz, bütykös ujjai magabiztosan tapogatták végig a falat, míg egy rejtett kapcsolókarra nem leltek. A mechanika nehézkes kattanással engedett, s a rácsos padló alatt mély, tompa zúgás támadt.
– Ez a járat még az első szerelők útja volt – mondta az asszony hűvös tárgyilagossággal, ahogy az alacsony boltozat alatt lejjebb hajtották a fejüket. – Ők még nem számlálták a lépteiket wattokban. Amikor az ember épít valamit, a saját méreteire szabja a teret, nem pedig a gépek hatékonyságára.
Alinda visszanézett a sötétségbe, ahol János áldozata elzárta mögöttük a visszautat. A szívverése még mindig szaporán lüktetett a szűk zubbony alatt.
– János nem a napirend utasítására maradt ott – suttogta a lány. – Nem volt benne semmi logikus.
– Pontosan – bólintott a Nagymama, s tekintete a homályban élessé vált. – A gép kiszámítja a túlélést, de az ember képes a veszteséget választani, ha az másnak ad esélyt. Ott kezdődik az ember, Alinda, ahol a tiszta számítás véget ér.
A járat végén egy elhagyatott megfigyelőfülke tűnt fel, amelynek repedt képernyőin a kolónia hálózati diagramsora derengett. Az Őrszemek hűvös logikája nem ért el ide, de a fővezetékek feszültsége már itt is érezhetően rezegtette a fémfalakat.