A szabad akarat nyoma

A repedt kijelzők vibráló fénye mögött a Nagymama megragadta Alinda csuklóját, és a fülke hátuljában megbúvó rozsdás szervizajtóhoz húzta. A zár már régen nem kapott áramot, de a manuális retesz egy mély fémes csikordulással engedett a feszítésnek. Az ajtó mögött egy keskeny, meredek lépcsősor vezetett felfelé, ahonnan a szellőzők meglepően friss léghuzata áradt.
– A kolónia napirendje arra tanít, hogy csak alkatrész vagy – mondta a Nagymama halkan, miközben szaporán szedte a fokokat. – A pedálokon végzett munka kiszívja a szándékot. De János nem azért maradt hátra, mert a gép erre utasította.
Alinda megállt egy pillanatra a lépcsőfordulóban. Megdörzsölte hideg kézfejét, s a sötétbe révedt. A félelem szorítása még ott bujkált a mellkasában, de a nagymama szavai nyomán valami új, teherbíró akarat ébredt benne.
– És mi tesz minket emberré? – kérdezte a lány szaggatottan.
– Az választ el a gépektől – felelte az idős asszony –, hogy képesek vagyunk remélni akkor is, amikor semmi sem világít. Nem a pedálozás wattjai határozzák meg az életedet, hanem a döntés, amit a saját akaratodból hozol meg.
A lépcső tetején egy kiszögeléshez értek, ahol a vezetékek mögött egy kézzel karcolt ábra lapult a betonon: egy nyitott ablak képe. Alinda végighúzta ujját a vonalakon; megérezte, hogy a járat végén kiút vár rájuk.