A fény jussa — más fényben

A szűk folyosó egy vastag kéregből kivájt elosztóhelységbe torkollott, ahol elhagyott, lefejezett kábelkorbácsok lógtak a plafonról. A falakon halvány réztáblák jelölték az egykori Napszektor vonalait – azokat a csatornákat, amelyeken át régen a természetes fényt gyűjtötték be a felszínről.
– Nem a gépek építették ezt a rendszert, Alinda – suttogta a Nagymama, miközben óvatosan kikerült egy lezuhant fémdobozt. – A dédszüleid még a napfény örököseinek nevezték magukat. Az emberek jussa volt a fény, mielőtt az Őrszemek átvették az uralmat a dinamók felett, és wattokra nem porciózták a puszta létezést.
Alinda megszorította az idős asszony karját. Mellkasát elárasztotta a szorongás, de a tiltott múlt emlegetése hirtelen egy mélyen eltemetett vallomást szakított ki belőle.
– L656… ő is mondott hasonlót – szólalt meg halk, szaggatott hangon. – A hármas generátornál. Azt mondta, a sémákban talált egy vezetéket, ami nem a központi telepekbe fut, hanem egyenesen fel.
– L656? – a Nagymama megtorpant, és ijedten nézett a lányra. – Alinda, a Kolóniában a személyes kötődés szigorúan tiltott! Ha az Őrszemek megérzik, hogy ézelmeket táplálsz egy másik alany iránt…
– Nem tehetek róla! – suttogta a lány remegő ajakkal. – Amikor a kezünk összeért a kapcsolótáblánál, megéreztem a pulzusát. Nem vagyunk gépek, Nagyi. Ha mi vagyunk a fény örökösei, akkor a szerelmünkhöz is jogunk van.
A Nagymama szeme elhomályosult. Összeszorította a száját, s lágyan átkarolta a lány vállát.
– Igazad van – felelte halkan. – Ez az egyetlen örökség, amit a hálózat soha nem tud majd elvenni tőlünk.