A morgás joga

A rozsdás folyosó nem kínált bársonyszőnyeget, csak évszázados port meg csöpögő gőzvezetékeket. A Nagymama úgy lépkedett a korhadt rácsokon, mintha a kolónia vezetősége személyesen vele akarna kiszúrni a szűk helykínálattal.
– A lábadat emeld, Alinda, ne a port söpörd a szagelszívóba! – dünnyögte az idős asszony, miközben megtámaszkodott egy kiálló rézcsövön. – Az ember attól ember, hogy egyenesen jár, nem pedig úgy, mint egy lekonyult dinamólánc.
Alinda visszanézett a lezárult zsilipre, de a vas süket maradt. János odabent maradt, ők meg itt álltak a semmi közepén. A lány kigombolta a szűk munkazubbonyát, amiből már régen kinőtt; a kolónia szabványa nem számolt a gyerekek hirtelen nyúlásával, csak a watt-kibocsátásukkal.
– És ha csak biológiai alkatrészek vagyunk? – kérdezte Alinda, miközben egy elhagyott mérőműszer számlapját törölgette le az ujjával. – A C-szektorban legalább tudtuk, mikor jön a szintetikus massza.
– Dehogy vagy alkatrész! – horkantott fel a Nagymama, s a sötétben megkopogtatta a lány homlokát. – A generátor nem reklamál, ha hideg a tápsó, és nem pazarol áramot hülye kérdésekre. Az emberiség legnagyobb találmánya a morgás. Amíg tudsz panaszkodni a napirendre, addig nem vagy pedálgép.
Egy szűk elágazáshoz értek, ahol a dohos homályban sárga festéknyomok derengettek a falon. A Nagymama megállt, kihúzta magát, és határozottan a bal oldali járat felé indult.