A megmaradtak súlya

A nehéz vasrács csikorogva emelkedett felülre, de a mechanika ellenállt; János karjaiban megfeszültek az erek, ahogy teljes súlyával a karra nehezedett.
– Menjetek! – sziszegte a fogai között, miközben a tenyeréből szivárgó vér ráégett a forró fémre.
Alinda nem habozott. Megragadta a Nagymama kormos, reszkető kezét, és átrángatta az idős asszonyt a szűk résen. Ahogy átértek a túloldalra, a lány még megfordult volna, de a férfi egy utolsó, fáradt intéssel elengedte az emelőt. A retesz hatalmas robajjal zuhant vissza a helyére, végleg elválasztva őket. A sötétségben csak a zsilip túloldaláról beszűrődő fémes kongás hallatszott egy pillanatig, majd az is elnémult.
– Nincs visszaút – suttogta a Nagymama, miközben a falnak támaszkodva próbált levegőhöz jutni. A szervizjárat hideg huzata megborzongatta őket.
Alinda a sötét kapura bámult. Ebben a magányban még élesebben hasított belé a felismerés: már csak ketten maradtak. Apja, a néhai G412-es, tíz éve tűnt el a generátorok mélyén egy hasonló üzemzavar során, anyja pedig a nyirkos hálókamrák egyikében sorvadt el a test-energia végletes kiaknázása miatt. A családjukból nem maradt más, csak az idős nő makacs emlékei a régi világról és Alinda lázadó vére. A Nagymama arcán az elutasító álarc most végleg lehullott, ahogy magához húzta a lányt. János áldozata nem lehetett hiábavaló; a vérvonalnak élnie kellett a lenti világban is.