A szám mögötti dobbanás

János egyetlen határozott lépéssel Alinda és a Nagymama elé állt, elvágva a 84-es-alany útját. A zubbonyába rejtett rajzot féltve szorította a bordáihoz. Bár a félelem torkát szorongatta, tekintetét nem vette le a légiós sebhelyes arcáról.
– Nem kapod meg – mondta János halk, de szilárd hangon. – A múlt nem a te játékszered, és nem is a hatalmad. Ijedt ember vagy, akit elvakít a saját nyers ereje.
A Nagymama megborzadt a merészség hallatán. Bár a szemeiben a rettegés mögött megvillant valami régi, elfojtott melegség, hűvös szigorral nyúlt János karja után.
– Húzódj vissza, G534-es! – sziszegte az öregasszony a kolónia hivatalos protokollját idézve. – A szabályzat tiltja a szektorok közötti egyéni védelmezést. Nincs jogod értünk kockáztatni, nem vagy a családunk tagja.
János hátrapillantott az idős nőre. A géptermi korom alatt áttetszett a számsor mögött rejtőző ember arca.
– Tudom, mit mond a szabály, idős asszony – felelte gyengéden. – De ha csak a kolónia törvényeinek élünk, már rég elvesztettük a lelkünket.
A Nagymama ujjai felremegtek a férfi kopott ingujján. Egyetlen futó pillanatra elernyedt a tartása, és a tekintetében ott tükröződött a lázadó fiatalság emléke – az a gyengéd elismerés, amit évtizedek óta gondosan elrejtett a szeme mélyén. Alinda megrettenve, mégis megindultan figyelte kettejüket. Ám a fémfalak rezgése hirtelen megváltozott: a közeli csövekből a közeledő Őrszemek hűvös villanásának zaja szűrődött be.