A jövevény árnyéka — más fényben

János alighogy a zubbonyába rejtette a féltve őrzött papírlapot, a fémfali csövek rezonanciája éles léptek zaját hozta feléjük a Fülke-14 bejárata felől. Nem egy megszeppent pedálhajtó közeledett, és nem is az Őrszemek megszokott, kimért léptei visszhangoztak a keskeny folyosón.
Egy tagbaszakadt, mély vágásokkal teli arcú férfi lépett be a résen. A 84-es-alanyként nyilvántartott új lakó alig néhány napja érkezett a szektorba, de máris felforgatta a közösség szigorú rendjét. A szektor megbízottjával folytatott reggeli ordítozása még most is ott kísértett a járatokban; a jövevény nyíltan hangoztatta, hogy a kolónia fegyelme kabaré ahhoz képest, amit ő az elfeledett idegen légió soraiban átélt a kinti fagyokban.
– Mit kaparásztok abban a rohadt fiókban? – mordult fel a férfi, és tekintete azonnal János kidudorodó zsebére szegeződött. Dühös, kontrollálatlan energiája veszélyesebben vibrált, mint a hálózat túlfeszültsége. – Azt hiszitek, el lehet bújni a rendszer elől? Én láttam, mi van odaát. A sziklákon nincs irgalom, de itt sem lesz, ha a felelősök megneszelik a szervezkedést.
Alinda hátralépett a Nagymama mellé, megmarkolva az öregasszony hideg ujjait. János nem hátrált, bár tudta, hogy a férfi katonai múltja és kiszámíthatatlan dühe pillanatok alatt rájuk hívhatja az Őrszemek figyelmét.
– Ez a szektor a mi otthonunk, nem a te harctered – felelte János halkan, de szilárdan. – Ha balhét csapsz, mindannyiunkat kényszermunkára küldenek a generátorokhoz.
A 84-es-alany gúnyosan elvigyorodott, és egy lépést tett feléjük. – Nincs otthonotok. Csak celláitok vannak. Ha az a rajz a szabadságról mesél, add ide. Vagy én veszem el.