A rajzolt rét emléke

János nem teketóriázott hosszan a karcolat előtt: beillesztette a csavarhúzója hegyét a résbe, és egyetlen határozott feszítéssel kipattintotta a szerelőpad alatti fa-fiókot. A korhadt deszka olyan száraz reccsenéssel nyílt ki, ami a kolónia megszokott, olajozott műanyaghangjaihoz szokott fülnek kifejezetten meglepő volt.
A fiók mélyén egy vaskos, megsárgult papírlap feküdt. Nem villogott rajta LED-kijelző, és nem kérte a kötelező pedálkapacitás-azonosítót sem. Alinda óvatosan emelte ki a lapot, amin zöld és kék krémmel rajzolt, kanyargós vonalak látszódtak.
– Ez... egy rét lenne? – kérdezte Alinda, miközben gyanakvóan méregette a képet. A C-szektor szürke fémfalai közt felnőve a szabadságnak ez a formája meglehetősen szokatlannak és gazdaságtalannak hatott.
– Az bizony – bólintott Nagymama, és a szeme sarka finoman megrándult. – Régen az emberek nem Wattokban mérték a napfényt, és senki nem számolta ki, hány kilojoule energiát pazarolsz el azzal, ha egyszerűen kiülsz a fűre sárkányt eregetni. A kolónia központi rendszere az ilyen ingyenes melegséget bűncselekménynek nyilvánítaná.
János óvatosan megkocogtatta a lap szélét. – Apádék ebből a fiókból szervezték a jegyzeteket. Nem az áramot akarták elvenni, hanem visszaadni azt az emléket, hogy az ember nem egy dinamóra kötött akkumulátor. Ha a C-szektor lakói ezt meglátnák, másnap elfelejtenének pedálozni, az Őrszemek meg kétségbeesésükben azt sem tudnák, melyik gombbal kell leállítani a nosztalgiát.