A karcolt jelzés

János megállt egy vaskos, rozsdafoltos elágazásnál, ahol a fővezetékek fülsértő sziszegéssel torkolltak a mélyebb szektorok felé. A járat falán egy elhomályosult, sárga jelzés állt: Fülke-14. Nem volt rajta elektronikus zár, csak egy nehéz, kézi emelőkar, amelyet a kolónia automatizációja már évtizedekkel ezelőtt feleslegesnek ítélt.
– Innen már nem figyel minket az ellenőrző hálózat – mondta János fojtott hangon, miközben teljes testsúlyával rászakadt a karra. A fém sikoltva engedett, és a kerek ajtó lassan, berakódott port kavarva nyílt ki. – A rendszer úgy tudja, ez a szektor le van zárva. Eltűnt az adatbázisból, mint ahogy a szüleid nyoma is.
Alinda belépett a szűk, száraz levegőjű helyiségbe. A falakon nem vibráltak a megszokott monitorok, a mennyezetről pedig nem szűrődött a kötelező pedálozást vezénylő gépies ütem. Helyette egy kopott faasztal és egy rozsdás szerelőpad állt a sarokban – tárgyak, amelyeket nem szintetikus műanyagból öntöttek, és amelyeket még emberi kezek formáltak meg.
Nagymama óvatosan megérintette az asztal szélét, ujjai nyomot hagytak a finom porrétegben. – A gépek csak energiát mérnek, Alinda. Wattokat, fejadagokat, életkor-indexet. De az ember nem a kinyert áramtól lesz ember, hanem attól, mit kezd a létezésével, amikor senki sem méri a pulzusát.
Alinda előhúzta zsebéből a feltört tokot, és az asztalra helyezte. A szerelőpad feletti sötét fémlemezre valaki egy apró, kézzel karcolt jelzést hagyott: két egymásba fonódó kört és egy dátumot. A lány szeme tágra nyílt, ahogy felismerte az apja kézírásának szögletes, határozott vonásait.