A megőrzött vérvonal

János lassú, kimért léptekkel haladt a rozsdás kábeltálcák mellett, míg a többiek szorosan mögötte követték a falak mentén húzódó keskeny utat. A szellőzőjárat hűvösében Alinda önkéntelenül megszorította Nagymama vékony, erőtlen csuklóját. Ebben a szűkös, sötét világban ők jelentették az egyetlen biztos támaszt egymásnak: a lány szüleit évekkel ezelőtt, az L-lakószektor átszervezésekor emelték ki a kolónia nyilvántartásából, és azóta semmit sem lehetett tudni a sorsukról.
– Apád is pontosan ezen a nyomon indult el, amikor felülvizsgálatra rendelték – suttogta Nagymama, miközben próbált egyenletesen lépkedni a síkos vaslemezeken. – Ő sem hitt a hálózat csalhatatlanságában, ahogy a dédszüleid sem hitték el, hogy a zártság az egyetlen életforma.
Gábor bácsi hátulról figyelte a sötét folyosót, óvatosan ügyelve arra, hogy elfedje a hátrahagyott nyomokat. Bár közvetlen vérségi kötelék nem fűzte a családhoz, a szülők eltűnése óta ő vállalta a védelmező szerepét, és tartotta bennük a lelket a fejadagok szigorú osztásakor. Alinda zsebében a feltört tok plasztikja melegen simul a tenyeréhez. Az apja hiánya most először nem bénító fájdalomként, hanem tisztázandó feladatként nehezedett rá a csővezetékek csöpögő árnyékában.