A szabad emlék fészke

Alinda nem habozott sokáig. Óvatosan átpréselte magát a keskeny nyíláson, János pedig szorosan mögötte haladt, magasra tartva a rézspirál lámpását, hogy eloszlassa az évtizedes homályt. A szűk átjáró egy kisebb, meglepően száraz fülkébe torkollott. A fojtogató porszagot itt felváltotta egy ismeretlen, régen érzett illat: a száraz papír és a napsütötte fa halvány, szinte feledésbe merült aromája.
A helyiség közepén egy régi szerkezet állott, amelynek apró kijelzője még mindig halkan, ritmikusan lüktetett. Nagymama lassan közeledett a pulzáló fényhez, s amikor óvatosan megérintette a poros kapcsolót, a szobában halvány vetítés bontakozott ki. Zöld fűszálak, végtelen kék ég és egymás kezét fogó, nevető emberek képe lebegett a félhomályban.
– Egy szabad emlék tárhelye… – suttogta a nagymama, s hangjában ott rejtőzött az a melegség, amit a kolónia fagyos szektoraiban már rég elfeledtek. – Az én szüleim még így éltek. Nem volt órarendjük a levegővételre, és senki sem mészárolta le a vágyaikat a kvóták nevében.
Alinda ámulva nézte a fényképeket. A kolónián a gondolatokat is felügyelték, de ez a vetítés érintetlen maradt. János előrelépett, és óvatosan leemelt egy apró, rezes adattárolót a konzolból. Ez a kicsiny tárgy nem csupán a múlt egy elfeledett morzsája volt, hanem a bizonyíték arra, hogy az emberi emlék nem a hálózat tulajdona.