Az Ősi Hívás

Alinda ujjai önkéntelenül is felemelkedtek, mintha érinteni akarnák a kőbe vésett, csonka sugarat. Nem, nem volt ez törött. Befejezetlen volt. Egy hiányzó láncszem. A nagymama szavai visszhangoztak benne: „Akik azt gondolták, hogy az ember nem csak egy láncszem a hálózatban, hanem valami több.” Mi van, ha ez a „valami több” pont ez a hiányzó sugár, amit nekik kell teljessé tenniük? A „Napfény Örökösei” nem egy letűnt kor meséje volt, hanem egy feladat, egy hívás. Egy hívás, ami most a kolónia elfeledett mélységeiből szűrődött fel hozzájuk.
Hirtelen Alinda lépett. Keze a falra siklott, ujjai kutatóztak a dombormű körül. „Itt kell lennie valaminek,” suttogta, hangja éles volt a feszültségtől. „Nem vésették volna ide csak úgy. Van egy… egy elrejtett jel. Egy út.” János a rézspirál fényét közelebb vitte, követve a lány mozdulatait, arcán a bizonytalanság és a sürgető aggodalom keveredett. A nagymama csendben, de éberen figyelte unokáját, szemeiben a múlt árnyai táncoltak.
Alinda végül egy apró mélyedésre talált, alig észrevehetően a törött sugár tövében. Pontosan beleillett egy ujj. Habozás nélkül belenyomta, majd elfordította. A fal gyomrából tompa, mély recsegés hallatszott, mintha valami ősi szerkezet mozdult volna meg. A levegő megremeg, a porfelhő fojtóan szállt fel. A meredek fal egy része lassan, rejtett mechanizmusoktól hajtva, oldalra csúszott, egy sötét, még az eddigieknél is szűkebb és baljóslatúbb átjárót tárva fel. A bejáraton túl a sötétség szinte elnyelte a rézspirál fényét, de egy pillanatra, mielőtt a mélység teljesen elnyelte volna, Alinda úgy érezte, mintha egy halvány, pulzáló fényt látott volna odabent, valami olyasmit, ami a kolónia rideg falai között tilos volt. Egy ígéret, vagy egy csapda? A kétségbeesett döntés megszületett. Előre.