A Törött Sugár

Alinda, válaszra sem várva, az élre állt. Vékony testalkata váratlan erőt sugárzott. János, egy pillanatnyi tétovázás után, mellé lépett, rézspiráljának fénye szélesebben, sürgetőbben világított előre. A nagymama, arcán aggodalom és makacs elszántság keverékével, szorosan követte őket, keze olykor az hideg, nedves falhoz ért támaszt keresve. A távoli őrszem egységek halk, ritmikus zúgása mintha erősödött volna, állandó, mély morajlásként emlékeztetve őket a mindent átható veszélyre.
A régi sínpárok egyre szűkebb és omladozóbb alagutakon vezették át őket. A levegő súlyosabbá vált, átitatva a nedves föld és az elfeledett fém szagával. Víz csöpögött a láthatatlan repedésekből, hangosan visszhangozva az elfojtó csendben. Hirtelen az átjáró egy tágasabb kamrába nyílt, melynek mennyezete a sötétségben veszett. Itt a sínpárok egy meredek, engedetlen fal előtt értek véget. Alinda végigpásztázta a fényt a felületen, keresve.
„Nézzétek,” suttogta János, a spirál fényét egy magasabban lévő résre irányítva. Egy vastag, szürke falrészbe vésett, alig látható dombormű rajzolódott ki: stilizált napkorong, melyből sugarak törtek elő, de az egyik sugár el volt törve, vagy inkább sosem volt befejezve. A motívum furcsán idegen volt a kolónia rideg, funkcionális esztétikájától.
A nagymama odalépett, ujjait végighúzta a hűvös kövön. „Ez a régi jelkép. Azt mondták, ez azoké volt, akik hitték, hogy a napfény nem csak energia, hanem jog. Akik azt gondolták, hogy az ember nem csak egy láncszem a hálózatban, hanem valami több.” A hangjában egyfajta régi büszkeség és fájdalom keveredett. „A Napfény Örökösei… ők keresték a kiutat, a fényt, amit mi már el is felejtettünk.” Alinda tekintete a törött sugáron ragadt. Vajon mit jelenthetett? A remény halála, vagy egy ígéret, amit még be kell teljesíteni? A kolónia falai ismét más fényben tűntek fel, nem csak börtönként, hanem egy elnyomott igazság emlékműveként.