A szabad ég visszhangja

A retesz kattanása után a fojtogató hideg elmaradt. L656 elcsigázottan csúszott be a rozsdás csővezetékek mögötti szűk fülkébe, ahol a falak legalább nem árasztották a fagyos huzatot. Gábor bácsi feszülten hallgatózott a sötét folyosó felé, de az automata hőszenzor diódája végül békésen kihunyt.
János a térdére támaszkodva kapkodta a levegőt, izmai remegtek a kimerültségtől. Alinda mellé lépett, és óvatosan a férfi karjára tette szélmarta, vékony kezét. Nem a holnapi hiányzó wattok jártak a fejében, hanem az a történet, amit a nagymamája mesélt neki egykor a régi világ szabad estéiről.
– A nagyi azt mondta, a húszas években az emberek még nem mérték stopperrel az egymásra szánt perceket – suttogta Alinda, miközben tekintete a homályban lapuló menekültre tévedt. – A napfényt ingyen adta az ég, és a meleg nem fejadag volt, hanem ajándék. Senki nem kérte számon a testhőt.
János halványan elmosolyodott, bár a homlokán még ott gyöngyözött a megterhelés izzadsága. Az emlékkép úgy hatott a szűk járatban, mint egy váratlanul kinyíló ablak. L656 megmoccant a sötétben, s a légiós plakkja halk fémhanggal koccant a szellőzőrácshoz, de a számok mögött abban a pillanatban végre megjelent a kiszolgáltatott ember.