A kalória ára

A csővezetékek szűkös kanyarulatában a meleg levegő párája fojtogatóvá vált. János haladt elöl, ujjaival a rozsdás illesztéseket tapogatva. Mögötte L656 nehézkesen szedte a lábait; a légióban eltöltött évek alatt a mozgása mechanikussá, kiszámítottá vált, mintha a teste csupán a fejadagok átváltási rátáját szolgáló szerkezet lenne.
A járat elágazásánál egy régi hőszenzor vörös diódája kezdett ritmikusan villogni. A kolónia automatizált rendszere észlelte a nem tervezett hőforrást: az emberi testek kibocsátotta energiát mérlegelte a hálózati veszteséggel szemben. A gép hideg logikája szerint a nem termelő biomasza pazarlás volt, így a zónára fagyos levegő árasztása várt, hogy megóvják a dinamók hatásfokát.
– Ha ezt a szelepet manuálisan átváltjuk, a saját kalóriatartalékunkat kockáztatjuk – sziszegte Gábor bácsi, visszahőkölve a falra szerelt fémtartálytól. – A rendszer reggel hiányt fog mutatni a ciklusunkban. Ebből selejtezés lesz.
János nem tehetovázott. A nehéz, elrozsdásodott kart mindkét kezével megragadta, és teljes testsúlyával rátámaszkodott. Izmai megfeszültek; pontosan tudta, hogy ezt az elpazarolt fizikai erőt holnap a pedálok felett fogják számon kérni rajta. Mégis addig feszítette a vasat, amíg a retesz el nem kattant, elterelve a fagyasztó légáramot a menekülő L656 útjából.
Alinda a homályban figyelte János elszánt tekintetét. A kolónia törvényei szerint az ember értéke a megtermelt kilowattokban mérhető. De ahogy a férfi a saját túlélési esélyeit áldozta fel egy idegenért, a lány megértette: az embert nem a biológiai funkciói vagy a gépnek adott áram teszi azzá, ami, hanem az a döntés, hogy a puszta hatékonyság fölé emeli a mások iránti felelősséget.