A megosztott korty

János eléállt a gyanakvó öregnek, és nem a g534-es azonosítóként, hanem a saját igazi nevén vállalt felelősséget. – Ha elutasítjuk, olyanok leszünk, mint a gépek, amelyeket nap mint nap pedálozva táplálunk – mondta csendesen, de olyan határozottsággal, ami még Gábor bácsit is megtorpanásra kényszerítette. János a kulacsából egy kevés állott vizet nyújtott L656 felé, aki remegő kézzel vette át a szűkös adagot.
Alinda a homályból figyelte a mozdulatot. A szellőzőakna felől érkező langyos levegőben hirtelen érezhetővé vált a megmaradt méltóság súlya. A kolónián a fejadagok és a szigorú napirend határozott meg mindent, az embert puszta biológiai akkumulátorrá fokozva le, de ebben a pillanatban a megosztott vízcsepp többet ért a szabályzatnál. Nem a teljesítmény tette őket emberré, hanem az a döntés, hogy a félelem ellenére sem hagyták magukra a másikat.
– Tovább kell lépnünk az aknán keresztül – intett János a járat mélye felé, ahol a régi világ nyomait rejtő csövek futottak. – A fejadag-számlálók nem látnak be ide. Itt még mi döntünk a saját sorsunkról.
Gábor bácsi morgott valamit a megbomló rendről, de az ijedtsége lassan átadta a helyét a csendes belenyugvásnak. L656 kimerülten feltápászkodott, és a kis csapat megindult a meleg légáramlat irányába. Alinda közelebb lépett Jánoshoz; a sötét járatban megértette, hogy a túlélésen túl létezik egy másik törvény is: az, ami megkülönbözteti őket a hideg áramköröktől.