A szabad ég árnyéka

János egyetlen kétségbeesett mozdulattal rántotta vissza Alindát a szellőzőrács melletti mélyedésbe, alig egy másodperccel azelőtt, hogy a szonda vörös pásztázófénye rárögzülhetett volna a lány arcára. A gép belső számlálója még kattogott párat, majd a zúgó optika lassan továbbhaladt a sínpáron a szomszédos blokk felé. A veszedelem átmenetileg elvonult, de a fali kijelzőn villogó narancssárga jelzés ott maradt: a kollektív büntetést regisztrálta a rendszer.
– Megőrültél? – sziszegte János, torka kiszáradt a rémülettől. – A dinamóterembe osztanak be minket holnap hajnalban. Tízezer fordulat alapadag nélkül.
A Nagymama nem kiabált tovább. Remegő kézzel a fémburkolat falának támaszkodott, és a földre roskadt. Ujjai a hideg lemezbe karcolt, kopott jeleket tapogatták a sötétben – egy régi, félig már feledésbe merült évszámot.
– A dédnagyapád mesélt a szabad égboltról – szólalt meg az idős asszony, s hangjában a félelmet felváltotta a mardosó nosztalgia. – Azt mondta, a napfény régen nem regisztrált wattokban érkezett. A levegőért nem kellett pedálozni, és nem állt szonda a sarkon. Az ember oda ment, ahová a lába vitte.
– Én nem akarok a pedálok mellett meghalni – mondta Alinda halkan, miközben János mellé kuporodott. – Ha már emlékezni sem szabad arra, milyen volt emberként élni, akkor a szonda már most elvett tőlünk mindent.