A suttogó melegség

A sötétség sűrű és fojtogató volt a generátor-egység felé vezető mellékágban. Alinda léptei visszhangoztak a nedves vaslemezeken, miközben János szorosan fogta a kezét, vezetve őt a csövek kusza labirintusában. A lány szívében még ott lüktetett a Nagymama dühös kiáltása, de a harag mögött most először érezte meg a mardosó fájdalmat. A családja, vagy ami megmaradt belőle, mind a kolónia áldozatává vált: az apja évekkel ezelőtt anyagává vált a lenti konvertereknek, anyja pedig a gyengélkedőn hunyt el, miután titokban a fejadagjait Alindának adta. Csak a Nagymama maradt, aki a ridegség álarca mögé bújva próbálta életben tartani őt, még ha ez a lélek feladásával járt is.
– Meg kell állnunk egy pillanatra – suttogta János, és behúzta a lányt egy elágazás mélyedésébe, ahol a gőzvezetékek melege némi védelmet nyújtott. Közelről hallatszott a nehéz bakancsok döngése, de itt a sötét biztonságot adott.
Alinda a falnak dőlt, zihált. A zsebében megérintette azt az apró, megsárgult papírfecnit, amit még az anyjától örökölt, és amit a Nagymama oly dühösen féltett a kutató őrszemektől. Egy régi vers töredéke volt, a napfényről és az erdőkről, amit a nagyszülők még láthattak. János lágyan Alinda arcára tette a kezét. A durva fémporos bőr melege megnyugtatóan hatott a lányra a kíméletlen világban.
– Nem hagyom, hogy téged is felemésszen ez a hely – mondta a fiú halk, mégis sziklaszilárd hangon. – Megtaláljuk L656-ot, és megmentjük, amit lehet. A családod emléke nem veszhet el.
Alinda bólintott, és a sötétben szorosabban simult Jánoshoz. A lázadás parazsa, amelyet a családja iránti szeretet és a régi világ emlékei tápláltak, most fényesebben izzott benne, mint a kolónia bármelyik működő generátora.