A dac parazsa — új hang

Alinda hirtelen kirántotta a kezét a Nagymama szorításából. A sötét folyosó nyirkos levegője megtelt Kovács rekedt, utolsó hörgéseivel, de a lány nem a haldokló felé indult. Egyetlen határozott lépéssel János mellé lépett, és felfeszítette a fülke rozsdás reteszét.
– Megbolondultál? – sziszegte a Nagymama, és a sötétben is érezni lehetett tehetetlen dühét. – Azokról a régi, szabad nyarakról álmodozol, amikről a sárgult papírfecnik mesélnek? Az égboltról, amit sosem láttál? Azok az emberek mind elpusztultak, mert nem volt bennük fegyelem! A te szabad emlékeid csak roncsként végeztetik veled a gőzcsövek között!
– Inkább roncs, mint egy gép fogaskereke! – vágott vissza Alinda, hangja megremegett a dactól. – Maguk csak számolják a kalóriákat, miközben L656 ott ég el a generátornál! Nem fogom végignézni, hogy a kolónia minden emberit kiszívjon belőlünk!
János megfogta a lány vállát, jelezve, hogy nincs több idő. A távolból nehéz, csattogó léptek zaja visszhangzott a fémfalakon. Az őrszemek közeledtek. Lépteik ütemtelenek, kapkodóak voltak; a teljes sötétség és a hálózat összeomlása a fegyvereseket is feszültté, kiszámíthatatlanná tette. Félelmükben előbb lőttek, mint kérdeztek.
– Indulnunk kell, Alinda, most – suttogta János, és a generátor-egység felé vezető sötét járat felé mutatott. Kovács hörgése hirtelen elnémult a háttérben, jelezve, hogy a kolónia törvénye újabb egységet követelt magának. Alinda nem nézett vissza, elindult a vak sötétségbe, maga mögött hagyva a Nagymama dühös, tehetetlen átkait.